A 100 percet késő szauna

Budapest-Nyugati pályaudvar, valamikor 2010 nyarán. Egész napos csavargás után hazafelé tartottunk Kamival.

    

Emlékszem, órákig forogtunk a Jeans Clubban. Jó cuccok voltak olcsón. Imádtam. Akkor még rám jöttek az XS-es pólók, nem úgy, mint most... Még ha tudtam is, hogy kész káosz a vasúti közlekedés, megérte egy egész napot elcseszni arra, hogy bezsákmányoljam a legújabb Philip Russeles cuccaimat.

    Azokban a napokban az összes mizsei vonat a Nyugati pályaudvar 13. vágányának elejéről indult a 16. helyett, mert a csarnok felújítása miatt feszmentesítés volt. A szerelvényünk valahol a vonalon cammogott még idefelé, ezért a tárolóvágányról kukáztak három darab klasszikus, bőrüléses Bhv-t amit egy Bobó húzott. Talán a 439-es.

    Szóval odaslattyogtunk a 13. vágányhoz. Cigi a peronon (akkor még lehetett), közben szürcsöltük az Adrenalint, de lehet, hogy akkor már létezett az olcsóbb Kobra. Dzsíz, erre visszagondolni is rossz. Ma már meg nem innám. Blee.

    Talán a 14:43-as vonat volt az, amit elértünk. Láttuk, hogy nincs még mozdony a vonat elején, de azért felszálltunk és leültünk. Pár perc után ömlött rólunk a víz, 40 fokos érzés. Meg se tudtunk szólalni, csak lihegtünk. Szenvedve néztünk egymásra, majd - ahogy a többi utas - mi is leszálltunk a vonatról. Inkább a peronon álltunk a félárnyékban, ahol legalább mozgott picit a levegő.

    Néhány cigi után megérkezett a mozdony, de nem M41-es volt, hanem egy M44-es. Több, mint egy óra késéssel útnak is indultunk. Kőbánya-Kispestig a nyolcvan helyett talán 40 km/h-val mentünk, elég erőtlen volt a gép. A vonaton dög meleg volt. Aki tudta, zöld Metropol újsággal legyezte magát. Én néha felálltam, mert a combom odaragadt az üléshez. Óvatosan téptem le magamat róla, hogy minél kevésbé fájjon, majd az ablakon kilógva próbáltam hűteni magam.  Befutottunk Pestszentimrére. Állunk és várunk. Még mindig várunk. Lóg mindenki az ablakban, hogy mikor ér már ide a másik vonat. A kalauztól tudtuk meg, hogy még legalább tíz perc, így többen is  leszálltunk. Még egy cigi, Kristályvíz. Izzott alattam az aszfaltozott peron. Gyál felől délibábként jelent meg a hullámzó, kék paca. Végre, már csak pár perc és indulhatunk haza. 

    Utunk további része is szenvedéssel, beszélgetéssel, dohányzással és várakozással telt. Majd két óra döcögés után csuromvizesen szálltunk le a vonatról. De megérte, mert mindkét kezemben világoszöld szatyor volt.

***A bejegyzés eredetileg 2012-ben jelent volna meg, csak picit elkésett***